Bibliophil

Nagyon örülök annak, hogy az eredeti menetrendemet felrúgva ezt a regényt olvasom el következőnek. Már az elején éreztem, hogy ez valami más lesz, mint amire számít az ember egy második világháborúval kapcsolatos regénynél, és ez hatalmas dicséret részemről, hiszen tudtommal az utóbbi időben elég kevés olyan regény született, amely valóban újat tudna mutatni a témával kapcsolatban. Hát ez a regény tudott.

A téma értelemszerűen nem lehet újító, hisz a lényeg adott, éppen ezért Markus Zusak az elbeszélésmóddal és a szokatlan nézőponttal játszva adja meg a regénynek az újdonságot. A középpontba állított lány, és a körülötte megjelenő többi szereplő történetét a Halál nézőpontjából ismerjük meg, ami (aki) a maga sajátos hozzáállásával, világlátásával képes egy olyan oldalról megvilágítani az eseményeket, amilyen oldalról egy emberi narrátor képtelen lenne. Ki más is beszélhetné el hitelesebben egy olyan kor eseményeit, ahol a pusztulás a főszereplő, mint maga a megszemélyesített Halál?

És ha már a narratíváról van szó, lényeges elmondani, hogy a regényt át- meg átszövik a folyamatos előreutalások, állandó az idősíkváltás, legtöbbször a regény jelene és jövője között. Igen, ez azt jelenti, hogy már az elején ismerjük a végkimenetelt. Azonban ez itt egyáltalán nem zavaró, sőt hozzátesz a történet tragikumához, hiszen mikor éppen azt éreznénk, hogy most annyira összetart mindenki, annyira erős a szeretet, hogy úgysem lehet baj, emlékeztetnünk kell magunkat, hogy mit is olvastunk az elején:

„EGY APRÓ KIS TÉNY: MEG FOGTOK HALNI”.

Ennek következtében már az első oldaltól erőteljesen belengi a történetet a súlyos tragédia előszele, akkor is, amikor éppen megmenekülnek a szereplők egy fenyegető veszélytől. Az első oldaltól kezdve nem engedi a szerző önmagunk áltatását, ez az első, amit megtilt nekünk. Nem csoda, hisz elképesztően veszélyes dolog az önáltatás, a történelem legnagyobb katasztrófáiban mindig hatalmas szerepe volt.

Érdekes megfigyelni még az időnként felerősödő impresszionista hatásokat a műben, a színek kiemelt szerepét, az ezt ábrázolni kívánó sajátos nyelvi megfogalmazást. Mindig akkor érezni ezt a fajta elbeszélésmódot, amikor valami tragédia ábrázolásánál járunk, mintha a hagyományos nyelvi eszközök elégtelenek lennének a bemutatására. Mintha a nyelv kevés lenne a borzalmak kifejezésére. Ilyenkor érezni az impresszionista ábrázolásmód erősödését.

Fantasztikus regény, azt gondolom, hogy aki nem hiszi, hogy a második világháborúról lehet még újat mondani, az vegye kézbe bátran. Nem mást fog olvasni, hanem ugyanazt, csak másként. Más szemszögből. Más megközelítéssel. Ez a regény legnagyobb értéke szerintem.